Azonnali hívás
Hangdimenziók – Zenei utazások térben és időben

Hangdimenziók – Zenei utazások térben és időben

2022/03/08 | 13 perc

Gondolatok a Magyar Zene Háza állandó zenetörténeti kiállításáról

Sokat sejtető cím, de sok is van mögötte! Egyrészt: hat év, ami alatt a Magyar Zene Háza állandó zenetörténeti kiállításának koncepciója kialakult, megszilárdult. Izgalmas folyamat volt, mert a zenét és történetét akartuk megfoghatóvá, kiállíthatóvá, láthatóvá tenni. De melyik zene történetét? Mert több zenetörténet is van, attól függően, hogy milyen dimenzióban vizsgálódunk. Már a tervezéskor rá kellett jönnünk, hogy hiába van egy első pillantásra hatalmasnak tűnő terünk – 1000 négyzetméter! – a világ zenetörténetére még ez sem elég. Aztán szűkült a kör, és felismertük, hogy bizony, még Európa zenetörténetének is csak egyes állomásait, epizódjait mutathatjuk be. Így tehát azt határoztuk el, hogy Európa és a magyarság zenéjére koncentrálunk, Kodály felfogásának megfelelően, hol innen, hol onnan nézve a dolgot.

Kiknek? Miként? Hogyan? 

A dimenzió tehát kialakult, most már csak a zenei utazás térben és időben történő útvonalának kijelölésére volt szükség. Ez is nehezebbnek bizonyult, mint azt kezdetben gondoltuk. Vajon mennyi időt szán a látogató egy ilyen zenetörténeti sétára? Hol időz el, és hol halad különösebb elmélyülés nélkül tovább?  Egyáltalán: kit szólítson meg ez a kiállítás? Semmiképp sem a vájt fülűeket – mondtuk – de rögtön hozzátettük, azért ők se mondhassák azt fölényes mosollyal, hogy nem kaptak tartalmi útravalót. Ám abban már elég korán egyetértettünk, hogy elsősorban olyanoknak szeretnénk bemutatni a – főként, de nem csak! – klasszikus zene történetét, akiknek zenehallgatási, koncertlátogatási szokásaiból ez a terület eddig hiányzott, talán nem is az érdeklődés, hanem inkább a beavatás hiánya miatt. És jött a fő kérdés: miként fogjuk meg a gyanútlan látogatót? Hogyan tegyük vonzóvá, élmény-szerűvé a barangolást a zenetörténet labirintusában?

 

Forradalom a kiállítások terén

Az utóbbi egy-két évtizedben a kiállítások terén forradalom zajlott le, és zajlik mind a mai napig. A „messziről csodáljuk, nem szabad hozzányúlni” múzeumi hozzáállás ideje – ha éppen nem egy Rembrandt- vagy egy Renoir-festményről van szó – lejárt. Megjegyzendő: azoknak a műkincseknek a kommunikációja is robbanásszerű változáson ment keresztül az utóbbi időben. Esetünkben, zenéről lévén szó, el kellett találnunk a hallás, a látás és az interakció módozatait, arányait. Ebben a folyamatban csatlakoztak hozzánk a vizualitás szakemberei, elsősorban a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemről, és elkezdtük látvány-projektekre bontani a zenetörténet epizódjait. Így alakult ki az az élmény-lánc, amit követve úgy mehetünk végig a zene történetén, mintha egy erről szóló film, vagy színdarab szereplői lennénk, azaz magunk is részévé válunk a bemutatás tárgyának. Különös érzés, valóban időutazás. Ami szorosan a varázslathoz tartozik, sőt az alapja mindennek, az persze maga a zene, amely fejhallgatón keresztül végigkísér bennünket az egész kiállításon, méghozzá nem egyszerűen a látvány illusztrációjaként, hanem önálló hangzó rétegként. A kiállításnak ugyanis van egy hang-építménye (sound design) is: az egyes pontoknak és a nagyobb tereknek megvan a maguk zenéje, amit térbeli elhelyezkedésünk függvényében hallunk, de – végső soron – egyetlen nagy kompozíciót alkot.

Iránytű az állandó kiállításhoz

Ez a kiállítás – zenei hasonlattal élve – sok szólamú. Felnőttek és gyerekek, bizonyos korszakokat, stílusokat preferálók és „mindenevők”, nagy ívekben gondolkozók és elmélyedő típusúak – mind megtalálják benne azt, amit szeretnek. A kiállításon végig lehet menni egy lassú sétával úgy másfél-két óra alatt, de aki minden elmélyedési ponton (a monitoroknál) megáll, megnézi a rövid, bevilágító filmeket, és minden falfeliratot elolvas, akár több órát is eltölthet a zenetörténet birodalmában. A kiállítás összeköthető a hangdóm élményével és a készülő kreatív hangtérrel, ami további élmények forrása. Legjobb, ha többszöri visszatérést tervezünk a Zene Házába, úgyis sok élő zenei program zajlik, olykor-olykor hozzá lehet kapcsolni egy-egy táj részletesebb megismerését a föld alatti varázslatok világában. Az állandó kiállításon könnyen kiismerjük magunkat – noha madártávlatból az egész egy bonyolult labirintushoz hasonlítható – mert a feliratok, a fejhallgatóban megszólaló narráció, no meg a zene, híven kalauzol. A gyerekekre is gondoltunk. Úgy 10-12 éves korú gyerekeknek külön narrációt biztosítunk, és a még kisebbek számára is vannak játékos, az adott élmény-ponttal összefüggő, érdeklődésüket felkeltő feladatok, felfedezésre váró dolgok. A kiállítás zenepedagógiai stratégiánknak is az alapja: a meghívott diákcsoportok zenei foglalkozásainak ez a fő területe, hétköznap délelőttönként övék lesz itt a tér.

Mit is akarunk megmutatni ezen a technikai, zenei és vizuális értelemben egyedülálló kiállításon?

Mindenekelőtt azt, hogyan hatott és hat a zene az emberre és az ember a zenére. A megismerési folyamatot hét fejezetre osztottuk; van olyan, amely egyetlen térben játszódik, és olyan is, amely több, kisebb térre oszlik. Mindenki kíváncsi – persze egyértelmű magyarázat nincs – hogyan keletkezett a zene? Mi inkább így tesszük föl a kérdést: hogyan jelenhetett meg a zene, mint művészet a homo sapiens legkorábbi idejében? Párhuzamosan a barlangrajzokkal a hangoknak a beszédtől elvonatkoztatott, ritmikus megszólaltatása a mágia részévé vált, amelyen keresztül a természet erőitől, veszélyeitől rettegő ember teremtőjéhez, az istenséghez fordult. Ezt éljük át a kiállításra való belépéskor, ahol közösen idézhetjük elő a sámáni dobszót, és figyelhetjük meg egy vetített erdőben zajló reális és irreális történések alatt a zene hatalmásának következményeit.

Hogyan kezdődött mindez nálunk, magyaroknál?

Átlépve a következő térbe, először a magyar népzene gyökereit tanulmányozhatjuk, azoknak a népeknek a zenéjében, amelyek ottmaradtak az Ural és a Kaukázus környékén, ahonnan távoli őseink nyugat felé vették útjukat. A szájhagyomány által megőrzött tradicionális, népi kultúrákra jó példa a magyar népzene, a régi falvak érintetlen zenei kultúrája, ami annak idején Kodályt is, Bartókot is villámcsapás-szerű felismerésre, gyűjtésre, összefüggések megfigyelésére, s nem utolsó sorban modern zenei nyelvük megteremtésére ösztönözte. A népzene végig kísérte az egykori falvak embereinek életét, a bölcsőtől a sírig. Ezt a folyamatot kívántuk bemutatni egy különleges installációval. Ebben a térben föltűnnek azok a Kárpát-medencében sokfelé kedvelt népi hangszerek is, amelyek nem kerültek át a műzenébe: megismerjük hangjukat, és a készítésükről is kapunk információkat. A népzenei mozgalom jelenig tartó hatásának bemutatására egy kicsiny táncházat építettünk, ahol a látogató akár néhány tánclépést is megtanulhat.

A magyar népzenéből az európai zenetörténetbe

Az összekötő kapocs a gregorián zene, az a hatalmas, egyszólamú dallamvilág, amelyet hét-nyolcszáz évig le sem írtak, szájhagyomány útján élt tovább, mint a népzene. Bennünket azonban itt már az érdekel, hogy mikor, miért és hogyan rögzítették írásban a gregorián dallamokat, azaz: hogyan keletkezett a kotta? Belesünk a kódexek világába, sőt magunk is megpróbálkozhatunk „kódexet írni”. Drámai váltás következik: belépve egy templomtérbe, átéljük a többszólamúság születésének csodáját szerzetesek énekével, majd a folyamat végén egy csodás reneszánsz templom-kupola alatt mennyei zene szól egy hosszú korszak apoteózisaként, amikor a komponálás magasiskoláját az istent dicsőítő egyházi zene jelentette.

A nyomtatott zene terjedése Átépünk a 17. századba. De milyen század volt az! Több, korábbi kísérlet után megtalálták a módját, hogyan fejezheti ki a zene az emberi élet sötét oldalát, a szenvedést és a szenvedélyt. Mély kútba tekintünk, és a síró Orfeuszt látjuk, amint énekével és lant-játékával bebocsátást kér az alvilágba, hogy életre keltse elvesztett feleségét. Ez a fejezet a zenei kifejezés hatalmáról szól, a költői szövegek, történetek megzenésítéséről, az opera születéséről és a korábban némileg lenézett, szőnyeg alá söpört hangszerekről. A zenefogyasztás változásait egy kottanyomtatóval élhetjük át, korabeli szellemben, magunk is beállhatunk a nyomdász mester műhelyébe, nyomtathatunk és megfigyelhetjük, miként terjed el a kinyomtatott zene szerte Európában.

 

Az utazó zeneszerzők aranykora

Folytatjuk utazásunkat, immár a szó szoros értelmében. A 18. században Európa olyan volt, mint egy földrajzi puzzle-játék: királyságok, fejedelemségek, szabad városok sokasága tarkította. Minden jelentős helynek megvolt a maga kulturális arculata, zenei hagyománya, szokásrendje. A zeneszerzők szabadon mozogtak ebben a hatalmas hálózatban, amit kiállításunkon egy óriási metrótérképpel ábrázolunk. De a virtuális valóságban mi magunk is postakocsira ülhetünk, meglátogatva néhány európai zenei központot, útiélményeket gyűjtögetve. A zene eme aranykorának legnagyobb mestereit a következő teremben látogathatjuk meg. Haydnt az Esterházyak fertődi rezidenciáján – itt egy rövid vonósnégyes-tétel aktív előadásában is részt vehetünk, pár lépéssel odább egy bonyolult Bach-fúga szólamait kereshetjük meg stilizált orgonasípok között. Mozarttal utazhatunk, és belenézhetünk útipoggyászába is, ahol – természetesen – remekműveket találunk, s végül beléphetünk Beethoven „fejébe”, kihallgatva a mester legintimebb zenei gondolatait...

Útmutató a kiállítás labirintusához

A Magyar Zene Háza lombos fa analógiára tervezett új épületének gyökérzónájában hatalmas csarnokot alakítottak ki, ami lehetőséget adott arra, hogy a zenetörténet kincseit bemutató különleges föld alatti világot hozzunk létre. Feladatunk a kiállítási forgatókönyvben megfogalmazott célok és dramaturgia átültetése volt térbeli formába. Egy fokozatosan feltáruló, változatos és egyedi térsor létrehozására vállalkoztunk, melynek építészeti elemei erőteljesen, illetve helyenként szimbolikus jelentést hordozó formában jelennek meg, ugyanakkor nem vonják el a figyelmet a látványos installációkról és a kiállítási tartalomról. Feladatunk – zenei hasonlattal élve – a ritmusszekció és a kísérő szólamok stabil, kiegyensúlyozott megalkotása volt, melyek komponáltan együttműködnek a szólistákkal és a vezető szólamokkal. A zenetörténeti utazás során a kiállítás belsőépítészeti elemei könnyed párbeszédet folytatnak a zenetörténeti korokkal – szándékunk szerint bátor, de mégis tiszteletteljes formában. Reményeink szerint a csapatmunkában létrehozott kiállítással izgalmas és inspiráló környezet jön létre a látogató közönség számára.

Báger András, BAHCS művek Kft.

A magyar nemzeti zene születése

A 19. századra erős magyar hangsúlyt tettünk, hiszen ekkor született meg nemzeti zenénk. Erkel Ferenc és a Himnusz előtt mindenkinek tisztelegnie kell: egy kis szakrális teret hoztunk létre, néhány Erkel relikviával és felemelő vagy tragikus pillanatok felidézésével a „magyar nép zivataros századaiból”. Közben a Himnusz eredeti zenéje szól. Hogy milyen az „eredeti” Himnusz, arról is tájékoztatunk. Erkeltől egy lépés Liszt Ferenc – hiszen idős korukban is csak egy emelet választotta el őket Budapesten. Egy magától játszó zongora segítségével azt a hangulatot idézzük föl, mintha Liszt egyik hangversenyén lennénk (itt le is lehet ülni), de a zenemű témája nem más, mint a nagy zongorista-zeneszerző életpályája. Ezt nemcsak hallani, látni is kell! A romantikus opera világát ugyancsak magyar szemüvegen át nézzük. A budapesti Operaház 3D-s makettje mutatja be az opera, mint intézmény komplexitását, az építmény művészeti, társasági és üzemi tereit. Megcsodáljuk két nagy magyar énekes jelmezét legfontosabb szerepükben, amiről beszélnek is, és egy öltözőtükör előtt mi is operai figurákká válhatunk. Nem utolsó sorban elmélyedhetünk a zenés színpad különböző műfajaiban: opera, balett, operett.

 

Amikor kettévált a komoly és a populáris zene útja

Függöny fel a bonyolult és sokfelé szakadt 20. századhoz! Eddig minden simán ment: világos fejezetek, egyenes vonalak. A 20. században azonban szinte annyi minden történt zenében, mint az előző századokban együttvéve. Végérvényesen kettévált a komoly és a populáris zene útja. A komolyzenén belül is számtalan irányzat, kísérlet, áramlat tűnt föl és tűnt el. A könnyűzene soha nem látott jelentőségre tett szert: a jazz, a filmzene, a húszas évek tánczene-divatja, majd a beat, a rock, aztán a különböző elektronikus hangzások, hangszerek, stílusok, egészen a DJ-kig – szédítő tempóban, párhuzamosan és egymással váltakozva kergetőznek. Van egyáltalán vezérfonál, amire föl lehet fűzni e század zenéit? Egy biztos – és végül is ez lett a rendező elve az utolsó fejezetnek – hogy a hangrögzítés és hangadás technikai eszközei sorba állíthatók, és a legtöbb új stílus olykor lényegi módon, olykor csak az elterjedés szintjén, velük függ össze. A fonográftól a felhőig. A lemez, a rádió, a televízió, az elektromos gitár, a szintetizátor mérföldkövei lettek elsősorban a populáris zenének, de sok esetben az avantgárd zenének is. Persze maradtak valódi klasszikusok, például Bartók és Kodály. Náluk hosszabb látogatást teszünk, hiszen oly fontosak számunkra. Érzékletes installációkon követhetjük kapcsolatukat a népzenével, a természettel, bepillanthatunk Bartók bonyolult lelkivilágába a Kékszakállú hercegen keresztül, és kinyithatjuk Kodály Háry János-szerényét, ahol a huszárok miniatűr bábszínházban jelennek meg. Az avantgárd bezáruló laboratóriumát is megalkottuk, ahol a 20. századi zenei nyelv legmerészebb újítási kísérleteinek lehetünk részesei.

Végül is hová jutottunk el zenetörténeti sétánk végén? A kezdetekhez hasonlóan egy újabb rengetegbe, ahol bármely zene egyetlen érintéssel elővarázsolható. Az utolsó térben a felhőben bolyongunk. Mit válasszunk? Milyen hangzó emléket vigyünk magunkkal a kiállításról? Nyilván kinek-kinek meglesz a maga konkrét válasza. Mi, a kiállítás megalkotói csak ennyit javaslunk: a zene szeretetét.

Batta András