.jpg)
Kitűnően kapcsolódik a Zene Háza és Debussy jól vizualizálható zenéje
Kiss Péter-interjú
Debussy zongorás kamaraművei hangzanak el azon a képzőművészet felé nyitó koncerten, amelyről Kiss Péter zongoraművészt kérdeztük. A Képzőművészeti Egyetem öt hallgatója által festett, a művektől megihletett festmények is szerepelni fognak ezen a Debussy képekben című október 29-i koncerten, amelyről az egyik főszereplőt kérdeztük.
Mi az aktuális Debussy kamarazenéjében, miért érdemes foglalkozni vele, játszani, hallgatni?
Nemcsak Debussy kamarazenéjével, hanem minden kompozíciójával érdemes foglalkozni. Számomra a szólózongoraművei mellett a zongorás kamaradarabjai azok, amelyeket repertoáron tartok. Mi, zongoristák szerencsések vagyunk, hiszen csak néhány kamaraművet hagyott ránk, azok viszont annál magasabb színvonalúak. Debussy zenéjét hallgatva párhuzamot találhatunk a zeneszerző kora és a mi napjaink között. Az akkoriban zajló újítások és az ezt hajtó korszellem szerintem valahol rokon a mostani nagy változásokkal. Debussy éveiben jutottak át a romantikából a 20. századba, jelenleg pedig a teljes széthullás felé tartunk. Abban az időben, legalábbis az első világháborúig széthullásról még nem lehetett beszélni: bár a konvenciók korlátait elkezdték szétszakítani, az addig érvényes értékrend a zenében nagyjából megmaradt. Debussy zenéje még nem olyan világ, mint Schönbergé, de már nem is olyan, mint Brahmsé és társaié; bármely másik nagy zeneszerző életművéhez hasonlóan az övé is kortalan. Ráadásul képszerűen adja vissza a korabeli francia állapotokat, amelyeket természetesen nem csak a korabeli Franciaországra lehet vonatkoztatni. Olyannyira képszerű Debussy zenéje, hogy valósággal kiált a vizualizációért, a képzőművészettel való összekapcsolásért.
Milyen koncepció alapján állítottad össze a műsort?
Olyan programot képzeltünk el, amelyben Debussy eredeti zongorás kamaraművei szerepelnek: a kései hegedű- és csellószonáta, a Petite Pièce és a Klarinétrapszódia, illetve a fiatalkori, szinte még romantikus zongoratrió. Ezek segítségével egyetlen félidő alatt átfoghatjuk Debussy egész életművét. Képzőművészeti kapcsolódása is lesz a koncertnek, a zene jellegéből adódik, hogy a festészet felé nyissunk. A Képzőművészeti Egyetem öt hallgatóját kértük fel, hogy mind az öt darabhoz készítsenek egy-egy képet, amelyeket a koncertteremben, a színpad feletti üvegfalra fogunk kiállítani. A koncert előtt tartunk egy kisebb kiállítás-megnyitót, ahol a festők beszélhetnek az alkotásokról, a koncert során pedig a világítás eszközével fókuszálunk majd arra a képre, amelyik az adott darabhoz tartozik. A festők kiválaszthatják a hozzájuk legközelebb álló darabot, amely a kép ihletforrásául szolgál majd, és ha igénylik, én is szívesen beszélgetek majd velük Debussyről, a korszakról, konkrét művekről, hogy minél inkább közös legyen a munka.
Hogyan kötődik ez a program a Zene Háza arculatához?
Az épület önmagában rendkívül erős vizuális élmény, amelyhez kitűnően kapcsolódik Debussy jól vizualizálható zenéje. Az összművészeti jelleg, illetve az egyetemi hallgatók bevonása emellett az edukatív vonalat is erősíti. A Zene Háza különösen alkalmas arra, hogy egyesítse a művészeti ágakat, az egyik legjobb példa erre a Hangdómban elindított programsorozat, ahol a zene és a vizualitás összekapcsolódva, egymást erősítve jelenik meg. Úgy érzem, az általunk kitalált koncepció tehát remekül illeszkedik abba, amit a ház képviselni szeretne.
Rendszeresen játszol együtt azokkal, akikkel ezen a koncerten fogsz?
Fenyő Lászlóval még sohasem játszottam, Klenyán Csabával viszont már gyerekkorom óta dolgozom. A műsoron szereplő darabokat sokszor, sok muzsikussal játszottam már, aminek az az előnye, hogy kialakult egyfajta rálátásom a művekre, könnyebben kezelhetőek számomra, ugyanakkor könnyebben tudok bennük alkalmazkodni a partnereimhez. A veszélye viszont, hogy bele lehet csontosodni egy adott zenei elképzelésbe. Ha sokat játszunk egy darabot, akkor nagy feladat, hogy igyekezzünk nyitottnak maradni, képesnek lenni arra, hogy egy új partner gondolatait be tudjuk építeni az előadásba. Az állandó formációknak és rendszeres együttműködéseknek pedig az a szépsége, hogy egy idő után a másiknak minden rezdülését ismerjük, ami az otthonosság érzetét kelti. Nem érnek rettentő nagy meglepetések, minden úgy működik, ahogyan bennünk lezajlik a folyamat, ami persze nem egyenlő azzal, hogy a biztonsági játék fedezékébe vonulnánk.
Hogyan jellemeznéd a darabokat?
Színek, képek, filmek peregnek végig bennük, és a tényleg csupán szösszenetnyi Petit Pièce kivételével a groteszk minőség is mindegyikben megjelenik. A Klarinétrapszódia különösen bravúros, ugyanakkor álomszerű. Debussy zenéje rengeteg extrém jelzőt elbírna, mert nem úgy hat ránk, mint Brahms, Beethoven vagy Bartók: valahogy másfajta, sokkal inkább zsigeri élményt ad. Annak ellenére, hogy Debussy művészetében minden magasztos érzelem kifejezést nyer, nem mindig szép és ideális az ő zenéje, hanem sokszor bűnös. A Szajna méltóságteljes hömpölygése és a gyönyörű kápolnák mellett ott van benne a cigarettafüst, a csipkés kombiné és a kiégetett bársonykanapé is.
interjú: Molnár Fanni
fotó: Valuska Gábor
Debussy viszonylag kevés kamaraművet hagyott hátra, ám azok egész pályafutását átfogják. A g-moll zongoratriót, valamint a Noktürn és scherzót 18 éves kora körül komponálta. A Conservatoire végzős diákjai számára született a Klarinétrapszódia, végül pedig 1915-ben és 1916-ban, az első világháború közepette Debussy három szonátát írt meg a tervezett hatból – köztük a koncerten is elhangzó cselló-zongora és hegedű-zongora szonátát –, amelyekben a kora 18. századi francia stílushoz nyúl vissza.
