.jpg)
„Semmit ne várj, és mindent megkapsz”
Dezső Sára és Deli Zsolt interjú
Van-e valami abszurd abban, hogy ti együtt zenéltek?
Dezső Sára: Abszurd lehet, hogy úgy vágtunk bele a közös projektbe, hogy nem ismertük előtte egymást. Vagy maga a felállás sem mindennapi: énekegyüttesként két harmonikással adunk elő olyan darabokat, amelyek nem erre az apparátusra íródtak.
Deli Zsolt: Harmonikásként azért küzdünk, hogy ne nevezzék abszurdnak ezeket a próbálkozásokat. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a megszokottól eltérő. Dezső Sára: Hihetetlen viszont, hogy abban, amit megálmodtunk és ami megszólal, már semmi abszurd nincsen.
Hogyan indult és hogyan zajlik most a közös munkátok?
Dezső Sára: Szükségünk volt egy olyan hangszerre, ami szóló és akkordikus, kísérő szerepet is be tud tölteni, és a hangzásvilága sem megszokott. Így jutott eszembe Szatzker Zsanett, akivel már játszottam együtt. Ő pedig rögtön mondta, hogy ez nem egyemberes feladat, és ajánlotta Zsoltot, aki azonnal tele volt ötletekkel.
Deli Zsolt: Minden művet át kellett hangszerelnem, majd kipróbáltuk együtt, hogy működik-e, amit elképzeltem. Volt, hogy teljesen új dolgokat is ki kellett találnom, ha valamihez egyáltalán nem volt hangszeres kíséret. És volt olyan, amikor már meglévő zenei anyagba kellett belenyúlnom – ezúton is elnézést kérek az összes zeneszerzőtől. A próbák után mindig tovább agyalunk harmonikásként is azon, milyen billentést, milyen dinamikát válasszunk. Aztán az énekeseknek is egyre bátrabban kell énekelniük. Az első elhangzásnál még mindenki füleli a másikat, és alig szólal meg valami. Végül szépen minden megszületik. Jó játék.
Történt egyszer, hogy nyolc énekesnek egy trombitással kellett közös koncertet adnia. A fellépők körbenéztek, és megállapították: ez teljesen abszurd. Aztán egy újabb érdekes felállás: ugyanaz a nyolc énekes, ezúttal két harmonikával. Abszurd! Akárcsak annyi minden a minket körülvevő világban. A művészetnek pedig az a dolga, hogy reagáljon arra a bizonyos minket körülvevő világra, nem igaz? Ezen gondolatmenet mentén jutott el a Neked8 énekegyüttes oda, hogy legújabb performanszát az abszurd témája köré építi fel.
A Neked8 koncertjein hagyományosan mindig nyolc mű szerepel. Hogyan született meg az aktuális nyolcas lista?
Dezső Sára: Lassú folyamat volt, és ez nem is baj. Maga az együttes is valahol mindig a megnyugvást, a megérkezést jelenti a számunkra. Mindannyian százfelé vagyunk, és rengeteg különböző formációban dolgozunk – talán ezért is olyan fontosak és jók azok a pillanatok, amikor egy hosszú szünet után újra próbálni kezdünk. Találkozunk, együtt éneklünk, és újra megtapasztaljuk, mennyire hasonlóan gondolkozunk a zenélésről. Ősz óta foglalkoztat minket Fodré Lajossal, a zenei vezetőnkkel, hogy milyen műveket válasszunk. Az eddigi koncertjeink alapján már tudtuk, milyen stílusú zenékben érezzük otthon magunkat, mi áll jól nekünk. Hallgatgattuk és elküldtük egymásnak a darabokat, amiket jónak éreztünk, és lassan, szépen ért a műsor. Ahogy összeállt valami, azt megosztottuk Zsolttal, aki mindig kapott ettől egy újabb löketet.
Mit jelent az együttesen belül ez a hasonló gondolkodás? Miben éreztek közösséget egymással?
Dezső Sára: Sokat éneklünk együtt más formációkban is. Összeköt minket a nyitottságunk és az igényünk arra a fajta kamarazenélésre, amit a Neked8 előadásaival megvalósíthatunk. Figyelünk egymásra, miközben mindenki megőrzi a maga egyéniségét, a saját hangját. Különbözőek és mindannyian elég domináns egyéniségek vagyunk, mégis annyira élvezzük, ahogy egymásra csatlakozunk. Sokat tapasztaltunk már, sokféle stílusban jártasak vagyunk, és azért jöttünk össze, mert hiányzott valami, hiányzott épp ez a közeg – valahol a nagyobb együttesek és a szóló feladatok között –, ahol nyolcan énekelhetünk.
Zsolt, számodra mi az, ami közös az énekesekkel a zeneiségetekben, a zenéről való felfogásotokban?
Deli Zsolt: A zene eleve egy közös nyelv. Előfordulhatnak persze nézetkülönbségek, vagy eltérő elképzelések a zenészek között is. Most azonban még ilyet sem tapasztaltam a próbák alatt. Azonnal reagálunk egymásra zenélés közben, megtörténnek az apró változtatások, elég csak félszavakat mondanunk egymásnak. A legelső próbán csak meghallgattam a műveket és kicsit belejátszogattam az egyik darabba – mégis azzal az érzéssel mentem haza, mennyi minden történt aznap. Elkezdett járni az agyam.
Mennyiben más feladat a különböző stílusokhoz, korszakokhoz kötődő művek áthangszerelése?
Deli Zsolt: Teljesen más. A Zeneakadémián, a harmonika szakon nagyon sok régizenét játszunk, mert az akkori kezdetleges kis hangszerek nagyon hasonlítanak a harmonikához. Valószínű, hogy egy Bach-korabeli kis orgona így szólhatott, mint egy harmonika. A barokk zenével és a kortárs zenével – ami a harmonika saját nyelve – semmi probléma nincs. A kihívások a romantikus zenével kezdődnek. Poulenc Stabat matere például egy grandiózus romantikus zenekari mű, amelyet nem kis feladat volt áthangszerelnünk két harmonikára. Hatalmas előnyt jelent ehhez a hangszer nagy dinamikai szabadsága, ami bármire képessé teszi.
Figyelmeztettél, hogy nehogy tangóharmonikaként írjak a hangszeredről. Miért kell ezzel vigyáznunk?
Deli Zsolt: A tangóharmonika egy rossz elnevezés, amely az ötvenes években terjedt el. Orosz Zoltán kollégám mondta egyszer, hogy azért nincs olyan hangszer, hogy tangóharmonika, amiért nincs szonátazongora és csárdáshegedű sem. A harmonikások felé ez kicsit sértő, degradáló kifejezés. Az ötvenes évektől kezdve a komolyzenei világban nagyon háttérbe szorult a harmonika, nem foglalkoztak vele, nem is volt komolyzenei iskolája. Később, amikor már egyenrangú hangszerré nőtte ki magát, és bekerült a Zeneakadémiára is, ugyanúgy rajta ragadt ez a rossz elnevezés. Igyekszünk ezt leküzdeni, ahogy azokat a sztereotípiákat is, amelyek hozzátartoznak a hangszerhez.
Van-e különleges kihívása a harmonika és az énekhangok együttjátékának?
Deli Zsolt: A harmonika egy olyan felhangdús, tökéletesen temperált hangszer, amit az énekesek általában nem szoktak szeretni. Nehéz rá intonálni, nehéz elfogadni a hamisságát. Nincs még egy ilyen hangszer a zenetörténetben, ami ennyire temperált, és ez hamissá teszi egy bizonyos tartományban. Most a próbákon senki nem adott hangot ezeknek a nehézségeknek, pillanatok alatt alkalmazkodott a kórus hangzása ehhez a hangzáshoz, ez nagyon izgalmas volt.
Dezső Sára: Tényleg lenyűgöző volt. Éneklünk egy Bach-tételt, és amikor először próbáltunk, tartottunk tőle, hogyan fog szólni. Ahogy elindult, kapott egy gellert a harmonikahangzással, és várakozáson felül működött az egész. Érvényesül az a bachi mondanivaló, ami zenekarral is megszólal. Az pedig soha nem is volt cél, hogy ugyanaz a hangzás jöjjön létre, mint zenekarral.
A koncerten válogatott Örkény-novellák is elhangzanak. Hogyan kerültek a programba?
Dezső Sára: Eredetileg egy lehetetlen apparátussal kellett volna megszólalnunk – így került fókuszba az abszurditás témaként. Aztán megszületett a jelenlegi koncepció, és ebben is ott volt az abszurditás, míg meg nem tapasztaltuk, hogy működik. Az abszurd számomra szorosan kapcsolódik mindahhoz, ami körülvesz minket a világban. Minden nap történik valami hihetetlen, valami olyasmi, amire rácsodálkozom, hogyan lehetséges. Eleinte azt kerestük, milyen zeneművek lehetnek, amelyek kapcsolódnak ehhez a témához. Zenei oldalról indultunk, majd eszembe jutott Örkény, és elkezdtem olvasni a novellákat. Rádöbbentem, milyen jól illenek hangvételükben és formájukban is a műsorba.
Az Örkény-novellák közvetítik a feszültséget, a zenék pedig a megnyugvást?
Dezső Sára: A zenéknek nem kell külön abszurdnak lenniük, inkább feloldják azt az abszurditást, amit a szöveg megjelenít. A zene a menedék, ahová a világ abszurditása, a minket érő ingerek elől visszahúzódhatunk. Covid után – covid közben voltunk, amikor olvasni kezdtem a novellákat, majd kitört a háború. Örkény maga is a második világháborúban megélt tapasztalatai nyomán írt sok novellát. Úgy éreztem, újra itt van velünk az értelmetlen halál. Ez találó címe is lehetne az egész koncertnek, amelyen minden egyes mű a halál témája köré szerveződik. Elhangzanak requiem tételek, Stabat mater-részletek. Melankolikus koncerttel készülünk, de a zene sokszor oldja majd ezt az érzést. A megértést pedig a háttérben látható vetítés is segíti és gazdagítja majd: Rick Zsófi készít a fordításokból és a kísérő szövegekből videóinstallációt a koncerthez.
Eszembe is juttattátok az Arról, hogy mi a groteszk című írást. Mit mondanátok arról, hogy mi az abszurd?
Deli Zsolt: Abszurd az, amit el sem tudsz képzelni, és egyszer csak kimondatik vagy megjelenik. És ez lehet nagyon jó – az angol abszurd humor például a kedvencem –, de lehet komoly dolog is. A novella, amit említesz, benne is lesz a műsorban, ráadásul ez az egyetlen, amelyhez nem kapcsolódik ének. Ketten harmonikázunk majd a szöveg elhangzása közben, a zene aláhúzza a sorokat.
Dezső Sára: Egyedül ennél a novellánál kapcsolódik össze a zene a felolvasással, a többi szöveg mind önmagában szólal meg. Nyolc novella – mindenki felolvas egyet az együttesből. Visszatérve az abszurdra, számomra is hasonló jelentéssel bír, mint amit Zsolt megfogalmazott. A már említett mindennapi tapasztalatunk, amikor nehéz felfognunk mindazt, ami történik. A koncert egyfajta reakció a részünkről. Arról a fájdalomról szól, amit nincs időnk megélni a rohanásban, a szembejövő abszurd helyzetek sokaságában.
Mit gondoltok, milyen beállítódással érdemes a közönségnek beülnie a koncertre?
Deli Zsolt: Lazán és befogadóan. Semmit ne várjon, és akkor mindent megkap.
Belinszky Anna
