A Magyar Zene Házában mindenki otthon érzi magát

Mire gondolt, amikor úgy fogalmazott, hogy a Magyar Zene Háza nagyon hasonlít önre?

Természetesen nem külsőleg, mert a ház gyönyörű. Arra gondoltam, hogy az intézmény feladatköre nagyon hasonló az életpályám összetettségéhez. Ugyan zenetörténész vagyok, nem koncertező művész, de nagyon sokszor szerepeltem különböző műsorokban közönség előtt, így a pódium, a zenei ismeretterjesztés közel áll hozzám. Könyveket is írtam, és amikor egy kölni kiadónak a csaknem ezer oldalas Operakalauzt készítettük, kifejezetten a zene vizuális megjelenítésével kellett foglalkoznom. Ez ugyanazt a látásmódot igényelte, amellyel az itteni állandó kiállítást létrehoztuk. Zseniális fiatal munkatársakkal vagyok körülvéve, én „csak”, mint a kovász, a háttérben pezsgek, minden feladatban benne vagyok – és ezekben fel is ismerem önmagamat, az érdeklődésemet.

Milyen érzés ide bejönni dolgozni?

Csodálatos. Egyrészt, mert láttuk kinőni a földből az épületet, és fantasztikus, hogy most már kész, használható. Másrészt mert itt valahogy mindenki otthon érzi magát, bár egy extravagáns építmény.

Miközben az építkezés folyt, fontolgatta, hogy mit hallana majd itt szívesen?

Az alapkoncepció az volt, hogy ne csak klasszikus zene szóljon – ezt érdekes tőlem hallani, aki egész életemben kizárólag azzal foglalkoztam. A ház fő üzenete, hogy sokféle jó zenei stílus létezik, és mind csendüljön is fel nálunk. Az egyik nap népzene, a másikon dzsessz, a harmadikon pop – mindegyikből az a szegmens, amelyik ebbe a térbe illik. Szerettük volna, ha az épület lehetőséget ad kiállítások, élő koncertek és zenepedagógiai foglalkozások rendezésére – erre a három feladatra tervezte a japán Fudzsimoto Szószuke. És ahogy körvonalazódtak a tervei, az visszahatott ránk is, tovább ihlette, befolyásolta az elképzeléseinket. Baán László meghívására 2015 óta dolgozom együtt a ház tartalmi elgondolásán Horn Mártonnal, a jelenlegi operatív vezetővel, és kezdetben a régész-IT-szakemberrel, Petrik Mátéval, majd később egyre többen csatlakoztak hozzánk. Nekik szintúgy köszönhetem, hogy az utóbbi években populáris műfajokat is fölfedeztem magamnak – például a Queennek nagy rajongója lettem.

Negyvenegy évig dolgozott a Zeneakadémián, nehéz volt a váltás?

Én nagyon szeretek váltani. A Zeneakadémián töltött idő a pályám vezérfonala volt, de a tanítás, majd a rektori teendők mellett folyamatosan nagyon sok más projektben vállaltam szerepet. Bele tudok szeretni feladatokba, de el is tudok engedni munkákat, amikor lezárulnak. A Zeneakadémia vezetése fantasztikus lehetőség volt, de egy ilyen nagy múltú intézménynek megvan a maga szokásrendszere, kapcsolati hálója, amely a vezető kezét erősebben köti, mint egy újonnan épülő közösség esetében.

Honnan veszi mindehhez az energiát?

Genetikusan kaptam. Az édesanyám 98 évig élt, és mindig letagadott tíz évet a korából. Hetven esztendős volt, amikor megtudtam, hogy nem hatvan, mert fel sem merült bennem a csúsztatás. Az élete késői szakaszában talán még energikusabb lett, mint fiatalon, hihetetlen személyiség volt.

Az, hogy tanárként vezetővé is vált, a jelleméből fakadt, vagy komoly önképzés eredménye?

Ez az életem egyik legrejtélyesebb kérdése önmagam számára is. Ötven éves koromig az autón kívül semmit nem vezettem. Ha nem lettem volna a Zeneakadémia kötelékében, azt mondanám, szabadúszóként dolgozhattam, és belesodródtam a feladatvállalásokba. Rektor is igazából azért lettem, mert épp nem volt más jelentkező. Nyilván a felújítás gigászi munkáját nem szerette volna senki felvállalni, de az is nyilvánvaló volt, hogy ha nem csináljuk meg, azzal az old school építménnyel nem lehet tovább dolgozni. Sokan tartanak bizonyos állásoktól, túlgondolják, bennem viszont semmilyen veszélyérzet nincs. Ha megtetszik egy projekt, úgy indulok neki, hogy borzasztóan érdekel, és miért ne sikerülne? Művészeti menedzser, üzletember, bankigazgató barátokkal beszélgettem, és tőlük lestem el a vezetői fortélyokat. Az akkori amerikai nagykövet is támogatott, így a segítségével 2006-ban három hétre kimehettem a legnagyobb kulturális központokba, operákba, zenei egyetemekre. Ez egy frenetikus út volt, szívtam magamba a tudást. Rájöttem arra is, hogy egy intézmény első emberében az a legfontosabb, hogy képviselni tudja az ügyet, és meggyőzzön mindenkit annak fontosságáról. Érthetnék jobban a joghoz vagy a pénzügyekhez, de az biztos, hogy lelkesedni tudok, és a kisugárzásom segítségével ezt a hitet, energiát át tudom adni másoknak is.

Van kedvenc zuga a Magyar Zene Házában?

Most az első emeleti kávézóban beszélgetünk, ezt például nagyon szeretem, mert az üvegfalakon át kilátni a környező parkra. Ha pedig felnézek a mennyezetre, szintén leveleket látok, de stilizált arany színűeket – elképesztő, hogy minden egyes darabnak más a formája, az origami is eszünkbe juthat róluk. Ezeket egyébként a Zeneakadémia nagytermében lévő levelek ihlették. Fudzsimoto a pandémia előtt havonta utazott az országba, és egyszer meghívtam a Liszt Ferenc térre, hogy körbe vezessem az akadémián. A japánok arcán nem nagyon tükröződnek az érzelmek, de ahogy a nagyterembe lépett, egyértelmű volt, hogy elérzékenyült. Azt viszont nem gondoltam, hogy ide is beépíti – persze újraértelmezve – az ott látottakat.

A teljes interjú a Figyelő hetilap 9-es számában olvasható.