Az az egy ember nekem fontosabb, mint száz kamerázó

Te voltál az első rezidens-dj Debrecenben, azaz egy dj, aki állandóan ugyanott szettelt, péntek-szombatoként az Unikum Kávézóban a kilencvenes évek végétől. Milyen volt a partiélet akkoriban Debrecenben?

Úristen tényleg. Underground szinten mindenképp. Zsupi hamarabb kezdte, de neki nem volt állandó helye, a Pusikumban – mert ez volt a neve, Pusi (Puskás István), egy pár évre átvette az édesapjától a helyett és átkeresztelte – szóval ide is csak be-be ugott. És én sem itt voltam elsőnek rezidens, hanem a Vagon pubban, amikor odajött hozzám Pusi, hogy nyit egy helyet. Ott adta nekem, vagyis megbeszéltük, hogy Grabowsky néven fogom tolni (azóta már Grabosky néven tolja – a szerk.). Mikor én kezdtem, már a zeniten túl volt a partiélet. A 90-es évek volt az aranykor. Akkor robbant ránk a világ igazán. Én az MTV-generáció tagja vagyok, és ennek a generációnak az underground része képes volt úgy elmenni egy buliba, hogy csak annyit írtak ki, hogy xy tilos rádió. Net nem volt, rádiót nem lehet ott fogni, csak mix kazettákon jutott le egy-egy adásmix – már aki csinált- ilyent – és mégis elment minimum 150-200 ember a Klinika moziba, ha ilyen buli volt. Minimalheadz-re elmentek 200-an, egy Tzso, Odinra. Próbáltam felhajtani azóta Tzso-mixet, mert azóta se hallottam olyan zenéket, amit akkor ő ott lent játszott. Én mindig is rinyálós dj voltam, akkor is panaszkodtam a közönségre, hogy igazából nem figyelik a zenét, hangulatokra reagálnak. 1999-ben robbant be a Bad Companytól a The Nine. Egy Palotai-bulin hallottam, akkor még a buli végén is voltak a nagyon maximum 350-400 fős Klinika moziban úgy 700-an, totál heringben. Imádkoztam, hogy váltson már át dnb-be, mert akkor két szám, és kiürül a terem, ahogy mindig. De ott valami megváltozott. Még többen lettek, és akkor jött be az a dnb, amire én már azt mondtam, hogy: nem. Rockzenéből jövök, szeretem a kemény zenét (is), de ha egy zene csak a keménységről szól, és semmi másról, abban én már akkor sem találtam azonosulni valót. Megértem, hogy valaki miért igényli ezt, de hogy csak ezt? Innen számolom a partyélet lejtmenetét. Innen jöttek a „nincs valami pörgősebb, zúzósabb, keményebb?” kérések, de komolyan mondom, ezt is visszasírom. Mert bár a zenékre sokszor fújtam, de a közönség odatette magát, ha azt kapta, amit akart. Egy konkrét példát tudok mondani: YouTube, INXS, Suicide Blonde, Live Baby Live, 91-es koncertfelvétel. Meg lehet nézni, aztán random elindítani bármilyen mostani koncertet. Ég és a föld. Szóval a válaszom azt, hogy jó volt, olyan, mint Pesten, csak kisebben.

A 2010-es évek elejétől áttetted a székhelyed Budapestre, és a dj-zés mellett egyre inkább a produceri tevékenység került a fókuszba nálad. Reediteket készítettél, nagylemezeket adtál ki saját szerzeményekkel, slo-house, nu-disco, baleári, funkos downtempo stílusokban. Mit szeretsz a reeditelésben? Mit a produceri munkában? És miért szeretsz még mindig dj-zni is?

Pontosan 2007-ben költöztem fel, és azt lehet mondani, hogy egyre inkább a produceri tevékenység került előtérbe, és a dj-zés háttérbe. Eleinte még hívtak is játszani, de ahogy elkezdtem eladni a bakelitjeimet, úgy ritkultak meg a dj-zések. A re-editálással még inkább megritkult, amióta meg saját zenéim, három nagylemezem is van, totál kikerültem a körforgásból. Nem én döntöttem így, fordítva kellene, hogy legyen, de így alakult. Pedig amikor még pörgött a SoundCloud az editjeim, re-editjeim, nagyon sok hallgatást hoztak – persze soundcloudi mércével, a re-editekhez képest. Írták, hogy Montrealban játszották a Muzsikás együttes Adjon Isten minden jót editem, és az asztal tetején táncoltak. Aztán amikor végre valahára játszhattam a Fogasházban, tele tánctérnél beraktam én is, ha Kanadában vették, akkor itt imádni fogják. Hát nem. Épp, hogy nem csináltam vele szőnyegbombázást a parketten. Szóval dj-zni, háááát legyünk őszinték, nem mindig szeretek már. Itt Budapesten kezdtem el úgymond nem szeretni, mert Debrecenben sokszor megvolt a kis közönségem, tudták mit játszok, még ha üres volt a tánctér, akkor is sokszor tudtam, hogy ha ezt és ezt felteszem, valami csak lesz. Most meg? Idegenek vagyunk egymásnak. Sohasem ugyanaz a közönség, egyik nap valami működik, másik nap már nem. Nem tudja az ember előre, hogy mi várható. Ráadásul ma már nincsenek is tartóoszlopaim. Én a mai slágereket egyszerűen nem tartom zenének. Terméknek tartom őket. Nem hallom bennük a művészetet, csak egy kaptafára készült, csak a lájkokra vadászó, pénzt termelő árunak. Hiába rak ma fel az ember egy anno világslágert, könnyen meglehet, hogy a kutya se ismeri fel. Be lehet fürödni Michael Jackson Thrillerével is, de voltam már olyan buliban, hogy a Billie Jeanre se mozdultak. Szóval a dj-zés nagyon sokszor nem más mint háttérzene. Nem csak nálam. Amikor kimozdulok, mindig ezt látom. Valami szóljon. Néha van rá vevő, néha nincs, de sokszor azt látni, hogy ha a közönség ott is van, nincs ott. Online vannak ott is. Ha én kurva nagy név lennék, akkor én nem engedném a buliban a telefont. Megöli a bulit. Ismételni tudom magam, de ott van azaz INXS-koncert, olyan közönségreakció ma már nincs. Se Metallica-koncerten, se sehol. Annyi a közösségi élmény, hogy "ott" vannak, kameráznak, aztán neten megbeszélik, hogy mekkora buli volt. Én meg kattintok és semmilyen bulit nem látok. Meg az is benne van, hogy ha ma elengeded magad, akkor pillanatok alatt 20-an kameráznak le, és másnap azt veszed észre, hogy kint vagy napiszaron és a fél világ rajtad röhög. Szóval a dj-zés nekem nem olyan élvezetes, mint anno. Persze most is szeretem, ha van olyan, akinek élvezet játszani. Nem is olyan rég a  Super Italo egyik első buliján játszottam, és ott volt egy lány, aki olyan élvezettel táncolt a zenékre, hogy azt hittem italo-fan. Minden számot ismert. Nem csak az én szettemre táncolt, hanem egész este végig, de öröm volt nézni. Öröm volt az emberben. Meg is kérdeztem tőle, hogy ismeri az italo diszkókat? Italo diszkó, kérdezett vissza? Azt se tudta mi az, ő csak táncolni szeret, de azt mondta, hogy én vagyok az első dj, aki ezt megjegyzi, mert amúgy nem szeretik a dj-k. Hát nem tudom, én meg azt nem szeretem, mikor integetnek lentről, meg mutogatják, hogy jó vagyok. Akkor én állok és zavarban vagyok. Integessek vissza? Mit kell erre mondani? De ha látom valakin, hogy a zene örömöt okoz neki, tőlem függetlenül a zene, hogy átjárja, megmozdítja, ha van egy ilyen ember, akkor az az egy ember nekem fontosabb, mint száz kamerázó, meg hype-oltató ember, aki csak úgy ott van. Szóval, ha djzni kell, valóban dj-zni, akkor azt szeretem mai napig, mert nekem a zene az szerelem. Ami a zenekészítést illeti, ott magamnak csinálok mindent. Ha bennem megjelenik az öröm, amikor valami alakul, akkor felállok és táncolok, hogy megint elkaptam, megint valami jó sül ki – persze az én mércém szerint. Akkor felugrok és táncolok és sokszor az izgatottságtól aznapra be is fejezem, mert erre aludni kell, pihenni. A re-editálást a SoundCloud bekeményítése miatt évekre abbahagytam, de két éve megjelent négy editem bakeliten, az adott egy olyan lökést, hogy újra csinálok mostanában is. Pedig megy a fiókba, van, hogy senkinek nem mutatom meg se. Talán egyszer a YouTube-ra ki fogom tolni valamikor, de annyi van, hogy jó fél évig napi szinten tölthetnék fel egy-egyet. Saját zene is nagyon sok van, ami nem jelent még meg. Van úgy ötven kiadatlan felvételem. Azokkal kellene kezdeni valamit, mert megint a fióknak nem akarok újabbat. Saját szám az maccera, egy re-edit, ha adja magát a zene, hogy csak szét kell vágnom és másképp összerakni, az két óra alatt simán megvan. Úgy, hogy most épp megint a re-edit-korszakomat élem, meg a sajátoknak rendezgetném már az útját.